~ Mi Vida ~

Mi Vida, én úgy szeretlek téged,

Hogy egyedül csak is veled lesz teljes az élet.

Szívemnek kulcsa csakis nálad lehet,

A szerelmünk örök, s be gyógyít minden sebet.

Mostanra elérkeztünk egy olyan ponthoz,

Hogy bármi is történt egymással meg osztjuk.

Az isten minket egymásnak teremtett,

hogy szívünk egymásban leljen menedéket.

Még az életemet is eldobnám érted,

Mindig ott leszek melletted, ahogy egyszer kérted.

A világ foroghat, jöhet vihar vagy szél,

De te vagy az egyetlen kiért szívem zenél.


 

Ha elbuknék, te vagy, ki felemelsz,

A csendben is hallom, hogy halkan nevetsz.

Te vagy a válasz, mikor kérdést keresek,

Veled a szomorúságban is boldogságra lelek.
Van olykor, hogy valamiben nem értünk egyet,
de akkor is leülünk és megbeszéljük ketten.

Sokszor van, hogy veszekszünk értelmetlen dolgokon,
de akkor is te vagy az, akit mindig az otthonomnak hívhatok.

Bármi is vegyen körül, te vagy a legelső gondolatom,
Bármi is történt velem, te vagy a legelső, akinek ezeket megosztom.

De sajnos idők során különváltak útjaink,
de mégis őrzöm csendben a közös álmaink.
Veled éltem életem egyik legszebb időszakát,
szívem örökké őrzi minden egyes boldog pillanatát.

Soha nem foglak elfelejteni, még mindig rohadtul szeretlek,

a szobámba bárhová nézek, minden egyes része az emlékedhez vezet.

Mi Vida, te voltál az életem,
te voltál az akire akkor is számíthattam, mikor senki másra nem.
Minden egyes pillanat veled a legszebb emlék,
bármi is történt köztünk ezekre visszaemlékezni, az egy igazi érték.

Bárki is kérdezi tőlem: Milyen ember volt ő?
Azt tudom felelni, minden egyes pillanatot megerő.

Köszönöm minden egyes boldog emléket, hálás vagyok neked!
Nagyon sok dolgot tanulhattam meg tőled.
Egy darab a szívemből sosem feled el téged,
örökké egy csodálatos emberként emlegetlek majd téged.
Szeretlek és vigyázz magadra kérlek,
remélem egyszer összesodor még minket az élet..

Csillagtérkép

Szemtelenül beleszerettem a gondolatba, hogy

akkor este ketten fogunk a városszéli romos

épület előtt ülni.

Minden percét elképzeltem, ahogy kimenekülünk a

mi kis igen-igen bús hétköznapjainkból, és ott

abban a sötét csendben fog felnevetni lelkünk, s

szemeink csillogása ki fogja világítani a teret.

Csillogás, csillagok...

Előttem volt, ahogy ujjaid végigvezeted a

csillagokon, s kirajzolódik életünk minden hiánya.

Igen, igazából rettentő sivár az életünk, 

azt hittem, hogy az egyetlen, ami betöltheti azt 

a mosolytalan tátongó űrt, az a másik személy.

Neked én, nekem te!

Hogy az időn segítsek, 2 liter borral képzeltem el,

hogy elüssük azt!

Bár úgy kellett volna lennie, hogy a mámornak

elég legyen az, hogy ott ülünk egymás mellett, s

ettől még a puszta létezés is értelmet nyer

abban a pillanatban.

De tudtam, hogy nem lesz elég, ezért hoztam a

bort is.

Épp elfogyott, és még sincs mámor...

Meg te sem...

Csupán egyedül ülök a borús ég alatt...

Esni fog...

Együtt siratjuk el minden veled született gondolatom.

Cím nélkül

Éjjel írok, mikor a nap kihal,

a csend nehezebb, mint bármi zaj.

A tinta folyik, nem kérdez, nem vár,

mi bennem rohad, papíron él már.

Szavalok falnak, füstnek, időnek,

szavaim visszhangja sem kímél meg.

A hangom remeg, de nem hazudik,

minden sor egy súly, ami élni tanít.

Kint nevetés, bent hideg verem,

a szívem mélyén nincs rend, csak félelem,

A fény elkerül, a remény sovány,

de még állok, bár rég fáj minden irány.

Nem hős, nem példa, nem tiszta lap,

széthullott részekből összerakott darab.

sokan kérdezik, miért csinálom ezt,

csak leírom, ami foglalkoztatni kezd.

S ha kérdezik ki vagyok, mit válaszolok?

szavalás és vers - ez is én vagyok !

A jég és a láz között

Két hónapja lakom ezt a töviságyat,

amit te vetettél, s én hagytam, hogy fájjon.

Minden emlék éles, minden percben vágott,

mint fagyos szilánk a néma, puszta tájon.

Háromszor sújtott le az a „nem tudom”,

jeges válasz volt a lüktető lázra.

Mégis a véredet mosom az arcomon,

önmagamat is csak miattad vádolva.

Féltél a tűztől, hát eloltottál engem,

mielőtt a lángunk az égig érhetett.

Kést döftél inkább a lüktető jelenbe,

mert hinni nem merted a szeretetet.

De ha most szólnál, én még mindig mennék,

mezítláb is a tüskék közé állnék érted,

hogy minden szúrás csak érintés legyen,

s te hidd el végre: nincs mitől félned.

Hatvan napja várom: érjen véget az éj,

de a pólód illata az ágyamba ragadt.

Összegyűrtél, mint a papírt, mi mit sem ér,

s a tűzbe dobtad a közös szavakat.

De én a hamuból is csak téged hívlak,

mert nem kértem sokat, csak egyetlen tényt:

hogy ne ítélet legyen minden ölelésünk,

s ne sötétség várja a felkelő fényt.

Te menekülsz, mert a ragyogás éget,

falakat húzol, és várod a végét.

Én meg a hegyet is megmászom érted,

hogy ne a magány legyen az ítéleted...

Ősi hang

Az ég kékjében szárnyal a dal,

magyar szívben lobban a nap,

tánc és ének őrzi a múltat,

mint szélben ringó búzakalász.

Ősi szóból születik ének,

tűz mellett mesél az idő,

kéz a kézben visszhangzik bennünk

minden régi, tiszta erő.

Magyar nép, te őrzöd a hangot,

amit száz év sem törhet el,

mert amíg dal él az ajkunkon,

a múltunk is itt felel.