1.,

Leült a köd Pécsnek városára.

Harmatba borul a virágok nagysága.

Kinyílik még száz és száz virág, 

S látod, most méhek röpködjenek rajta.

Minden egyes méh virágról virágra,

Minden egyes szerelem lélekről lélekre.

Minden egyes ember érzi a fájdalmat, de

mégis elnyomja magában a fájdalmat.

2.Dalszöveg:

Verse1:

Ez a másik szemszög oly furcsa énnekem.

Mintha más dimenziók kapuját nyitnám.

Ez az érzés furcsa volt, s kegyetlen,

Idegen volt teljesen.

Ez nem is lehetne más mint….

Ref:

Ez a másik szemszög jó volt így nekem, 

De ráismertem, hogy ez nem az enyém már.

Mindig is tudtam, hogy ez a végzetem.

Menekülök, de nem tudok elbújni már.

Verse2:

Ez így volt jó és szép, de tovább kell lépnünk, baby!

Ez nem mehet így tovább, együtt kell hát félni.

Meg kell találnunk az utat melyen,

Egyenesen mehetünk mindketten.

Refr.

Ez a másik szemszög jó volt így nekem, 

De ráismertem, hogy ez nem az enyém már.

Mindig is tudtam, hogy ez már  a végzetem.

Menekülök, de nem tudok elbújni már.

Verse3:

Másik szemszögből láttam a világot.

de rájöttem, hogy ez egy hazugság.

Mindig is sejtettem valamit belőle, 

de ami belülről jön, az mindig jobban fáj.

Ref:

Ez a másik szemszög jó volt így nekem, 

De ráismertem, hogy ez nem az enyém már.

Mindig is tudtam, hogy ez a végzetem.

Menekülök, de nem tudok elbújni már.

Érintésed

Érintésed olyan, mint fázós reggelen a hideg harmat,

ami lágyan símogatja fűszálat élét, majd földre csattan.

Érintésed olyan, mint fénylő napnak reggeli sugarai,

Ami besüt az ablakon s táplálja a felkelés kudarcait.

Érintésed olyan, mint nyáron a hideg zápor,

Lehűt s felüdülten szebb helyekre varázsol.

Érintésed olyan, mint hideg estéken a roppanó tűz, 

Felmelegít és nem hagyja, hogy teljesen kihűlj.

Érintésed olyan, mint nagy viharban egy percnyi csend,

Megnyugtat, és szívem egyre lassabban ver.

Nyugalom, béke

Nyugalom, béke,

Csak lelnék már menedékre…

A sok teher, az elvárások,

Miért várják ezt tőlem mások?

Pihenésről szó sem esik,

Minden csak nehezedik.

Lesz egyszer ennek még vége?

Vagy talán, ha felnézek az égre,

S akad egy pillanat, amíg nem hallom

A világ zaját?

Talán még a Hold sincs elég messze,

Mert ott is hallani a Föld zaját,

Az ember végre elfelejthetné minden baját!

Nyugalom, béke

Jár a léleknek végre,

A hang hatalmas zavarában

Megállok egy percre,

Felnézek az égre:

S nyugalom, béke! 

Néha visszaesek, unom

Az álarcom,

Bárki előtt játszom, de

Magamnak ártok.

Szeretek valakit, de nem tudom,

Mit érzek,

Az útvesztő mélyén keresem

A létet,

A végén a mese, de vajon 

Mi lesz a vége?

Célba érni jó, 

De mit oszt a sors keze?

Mérgezne a boldogság,

Vagy felszabadítana?

Csak  egy ember vagyok,

Ki a zűrzavarban,

Keresi a helyét,

S szíve titkai, tán egyszer

Felszínre kerülnek.

Mégis remélem, 

Hogy a ködön átlátok.

A valóság mögött ott él

Szívem vágya.

Merjünk élni, és ne csak

Álarcok mögött,

Mert minden lépés, egy újabb

Érzést teremt,

Feléd…

Mérgezett csend

Szavaidon tüske nő,

mosolyodban jégidő.

Nem maradt már semmi más, 

csak harag és tagadás.

Elégetted, ami volt,

híd helyén most szakadék folyt.

Szívem nem kér több sebet,

de emléked újra sebez.

Szemed tűzében nem melegség,

csak perzselő, vad ítélet vár.

Szeretet volt, de mára már,

csak gyűlölet maradt, sötét határ!

Remény (Saját Dalszövegem.)

Verse 1:

Nyolc évesen még nem tudtam, hogy mi áll előttem,
de most már 16 évesen beletörődtem..
Annó még apám szavainak teljesen bedőltem,
gyereknevelés helyett az alkoholt vedelted,
édesapám, elmondhatatlan, hogy mennyire összementél a szemeben..

S mióta mióta nem vagy benne az életemben,
azóta vagyok teljesen egyenesben.
De mégis nagy fájdalmakkal írok ezekben a percekben,
mély lelki sebeket hagytál itt ebben a gyermekben.
Azt mondtad, hogy bármi van, számíthatok rád,
De ennek ellenére elittad a kiXXXtt pofád.

Refr:

Remény, ez volt az amiben hittem,
és ekkor egymillió darab tört össze bennem.
Éjszakákon át remegett félve a testem,
már nyolc évesen lelkileg teljesen szétestem.

Verse 2:

Minden éjjel sírva aludtam el miattad,
hogy ki vagy valójában, azt teljesen megmutattad.
Minden este bántalmaztál nulla bűntudattal,
és azt hitted, hogy te voltál a földre szállt angyal.

Míg te kint iszogattál, mi féltünk idehaza,
egyre mélyebb lelki fájdalom, minden egyes napra..
De rám kacsintott a szerencse, amolyan isten adta,
mert a nevelőapám az életkedvem végül visszahozta! 

Édesapám, mit értél el három diplomával?
Az emberi jellemed egyenlő a nullával.
De mit is érek én el a hülye dumámmal?
Problémáimat megoldom a rím terápiával.
Nem fogsz engem meggyőzni a kamu dumáddall,
Senkivel sem tudsz szót érteni, csak a piával..

Refr:

Remény, ez volt az, amiben hittem,
és ekkor egymillió darab tört össze bennem.
Éjszakákon át remegett félve a testem,
már nyolc évesen lelkileg teljesen szétestem.


Pécs, 2025.04.04.

Csak te vagy nekem…

Amikor rád nézek, szívem gyorsabban ver,

Minden pillanat végtelen, mint a tenger.

Nem kell más, csak te, meg én,

Míg együtt vagyunk a Föld kerekén.

Te, meg én.

Fogom a kezed, s Te tudod, miért! 

A szívem téged hív, minden nap,

Mert nélküled nincs helyem a Földön,

Csak az időmet töltöm,

Hasztalanul….

El nem feledlek

Ó, édesem, kit szívem úgy szeretett,
Ki lelkem legmélyén nyomot vetett,
Kék szemed fénye ma is bennem él,
S arcomon néha egy könnycsepp zenél.

Szőke hajad, mint búza a nyárban,
Aranylón táncol emlékeim tájban.
Te voltál nékem a fény, a remény,
S minden perc veled – szent ünnep, enyém.

Nem tudám, mi okból vitt messze az ég,
Miért lett az élet nélküled oly rém.
De tudom: ha szólna is száz új dal,
A hangodhoz képest mind elhal.

S ha más karjában lelnéd is a csendet,
Egykoron én voltam, ki őrizte lelked.
S bár az idő múlik, és hervad a rózsa,
Szívem tebenned marad, minden sóhaja.

El nem feledlek, míg e föld takar,
Míg lelkemre száll a csillagporos nyár.
Te voltál az, kit legjobban szerettem,
S e régi érzést el nem temetheted bennem.